„Fáj nézni, ahogy a fiam lecsúszik”
Egy édesanya vallomása
A fiam, Gábor, 27 éves. Dolgozik, nem él kicsapongó életet. Mindig is csendes, visszahúzódó fiú volt. Sosem volt vele gond – sem az iskolában, sem a baráti kapcsolataiban. Szeretett olvasni, érdekelte a sport, különösen a foci, és mindig udvarias, figyelmes volt. Büszkék voltunk rá, amikor fiatal felnőttként munkába állt, saját keresete lett, és albérletbe költözött a barátnőjével. Azt hittük, sínen van az élete.
Aztán elkezdődött valami, ami eleinte ártalmatlannak tűnt – sportfogadás. Egy-egy meccsre tett pár ezrest, játékból. A barátaival nézték a mérkőzéseket, közben élvezték az izgalmat, hogy „tétre megy” a dolog. Néha nyert is kisebb összegeket – ilyenkor jókedvű volt, meghívta a párját vacsorára, vagy vett magának valami apróságot.
De idővel valami megváltozott…
A fogadás a mindennapjai részévé vált. Egyre többet beszélt oddsokról, statisztikákról, tippoldalakról, miközben más témák háttérbe szorultak. Fokozatosan emelte a tétet. És egyre gyakrabban veszített. Hónap végére gyakran elfogyott a pénze, idegesebb, zárkózottabb lett, és kerülte a személyes beszélgetéseket.
A barátnője – aki sokáig mellette állt – próbált megértő lenni, de végül nem bírta tovább. A fiam, aki korábban figyelmes és szeretetteljes volt, megváltozott. A telefonját állandóan a kezében tartotta, sokszor éjszaka is az eredményeket nézte. A lány, mielőtt elhagyta, csak ennyit mondott: „Próbáltam segíteni neki, de engem már nem hall meg.”
A szakítás után Gábor hazaköltözött hozzánk. Azt mondta, csak átmenetileg, de hamar kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj. Próbáltam beszélgetni vele – eleinte óvatosan, aggódva kérdezgettem. Azt mondta, „csak most van egy nehezebb időszak, hamarosan minden rendbe jön”. Amikor később komolyabban szóvá tettem, hogy ez már nem játék, dühös lett. Azt mondta: „Semmi közöd hozzá.”
Láttam, hogy így nem megy. Cikkeket küldtem neki a függőségről, egyszer elhívtam egy előadásra is, ahol fiatal szenvedélybetegek beszéltek a saját útjukról. De semmi nem hatott. Letagadta, elbagatellizálta. Közben láttam a bankszámlakivonatait – tudtam, mennyit veszített. Kölcsönöket is kért: tőlem és a testvérétől.
A személyisége is átalakult. Kedvetlenné vált, bizalmatlan lett, egyre ritkábban találkozott a barátaival, és a családi eseményeket is kerülte. Mintha bezárta volna magát – nemcsak előlünk, hanem önmaga elől is. Itthon órákig a telefonját nézte, máskor meg hirtelen dühkitörései voltak, ha a fogadás szóba került. Hónapról hónapra mélyebbre süllyedt, miközben úgy tett, mintha minden rendben lenne.
Végül én kértem segítséget – egy segítőszervezethez fordultam. Neki erről még nem beszéltem, mert tudom, hogy elutasítaná. De nekem szükségem volt támogatásra. Valakire, aki megérti, mit jelent napról napra nézni, ahogy a gyermeked lassan elveszíti önmagát – és közben azt mondja, hogy minden oké.
Anyaként a legnehezebb dolog tehetetlenül figyelni, amikor a gyereked szenved – de nem ismeri be, hogy baj van. Mégsem adom fel: olvasok, tanulok, kapcsolatot tartok szakemberekkel. Ha egyszer eljön az a nap, amikor belátja, hogy segítség kell, én ott akarok lenni. Készen, hogy támogassam.
Mert az igazi nyeremény nem az, amit egy tipp hoz – hanem az, ha visszakapjuk őt, újra önmagaként.
Bár a fiam egyelőre nem kér segítséget, én nem maradtam egyedül. A tanácsadás, ahol megoszthattam a történetem, rengeteget segített. Megtanultam, hogyan állíthatok fel szeretetteljes, de határozott határokat. Hogyan lehetek jelen a fiam számára anélkül, hogy magamat feladnám. Részt veszek csoportos beszélgetéseken, más hozzátartozókkal is kapcsolatban vagyok.
A változás lassú, de az első lépés már megtörtént. Segítséget kértem, és most már tudom: van remény. Akkor is, ha idő kell hozzá – és akkor is, ha egyelőre csak én látom, hogy baj van.
A szerencsejáték-függőség nem csupán egyéni probléma, hanem az egész családot, kapcsolatot érintő folyamat, amely hosszú évekig, évtizedekig is eltarthat. A hozzátartozó sokszor egy nagyon bonyolult kapcsolati rendszer részét képezi, így a hozzátartozói szerep érzelmileg is elképesztően megterhelő. Nap mint nap ott van a remény, csalódás, szeretet, düh, bűntudat, szégyen – és a folyamatos feszültség érzése, amely könnyen felemésztheti az embert.
Fontos, hogy hozzátartozóként is kérj segítséget. A legtöbb szenvedélybetegséggel foglalkozó szervezet a hozzátartozók számára is nyújt támogató szolgáltatásokat. A velük való konzultáció segíthet feldolgozni a történteket, erőt adni a további lépésekhez, valamint megérteni és kidolgozni a saját szerepedet ebben a helyzetben.