Riport sorozat egy felépülő szerencsejáték függővel (2. rész)
A szerencsejáték világa sokak számára jelenti az izgalmat, a kikapcsolódás lehetőségét, mások azt gondolják, hogy a szerencse hozzájárulhat az álmok megvalósításához is. Azonban kevesen beszélnek arról a sötét oldalról, amikor a szerencsejátékos már átlépett egy határt, elveszítette a kontrollt. A függőség veszélye és annak hosszú távú hatásai sokak számára rejtve maradnak, keveset beszélünk róla.
Ebben a riportsorozatban egy olyan személy történetét osztjuk meg, aki átlépett a szerencsejáték árnyoldalára, de megtalálta az utat a felépülés és a kitörés felé.
Fontos, hogy a riport sorozat nem arról szól, hogy ne játssz, hogy kerüld a kaszinókat, az online játék tereket. Ez a riport arra törekszik, hogy megértsük a szerencsejáték-függőséget és kezelésének fontosságát, bemutatja a reményt és az erőt, amit egy felépülő szerencsejátékos képes megtalálni. A riport rá tud mutatni arra is, hogy miért kell tisztában lenni azzal, hogy miért játszol és milyen motivációk sodorhatnak veszélybe, amikor a játék már nem játék lesz számodra, hanem függőség.
Interjúalanyomat nevezzük „Péter”-nek, aki felépülő szerencsejáték-függő.
Az interjú első részében Péter a felépüléséről beszélt, arról az időszakról, ami akkor kezdődött, amikor a Segélyszervezet szakembereihez fordult segítségért.
Ebben a második részben függőségének kialakulása, úgymond a függő élettörténete került terítékre.
Péter, kérlek, a mai alkalommal beszélgessünk arról, hogyan alakult ki a függőséged, vagyis mikor kezdődött, és a későbbiekben hogyan változott a viszonyod a szerencsejátékokkal!
14 éves koromban játszottam először, nyerőgépen. Akkor a haverokkal biliárdoztunk és akkor néhányan dobtunk aprópénzt a nyerőgépbe. Akkor az aprópénz is sok pénz volt diákként számomra. Egyik nap 50 forintot vesztettem, aztán egyből másnap ez már 1000 forintra ugrott…
Nagyjából 18-19 éves koromban rendszeresen havi 1-2 ezer forintot eljátszottam, ez nagyjából a zsebpénzem fele volt, és ez ugyan nagyon elkezdett bántani, de nem gondoltam arra, hogy ez függőségi probléma lenne.
Pedig most már tudom, hogy már akkor voltak függőségre utaló jelek: amikor pénzhez jutottam egyből játszottam, volt, hogy a kötelezettségeim rovására, volt, hogy a játék miatt aludtam kevesebbet, később mentem haza, hogy még pár órán át játszhassak…
Mi történt, amikor betiltották a nyerőgépeket?
Akkor nagyon jó volt, talán 2-3 évig semennyit sem játszottam szerencsejátékot. Gyakorlatilag megszűnt ez a problémám, nem volt sóvárgásom sem különösen, mintha elköltöztem volna olyan helyre, ahol nincs lehetőségem játszani. Én a nyerőgépekkel játszottam, kaszinóba nem akartam menni, úgy gondoltam, hogy nem nekem való hely, ráadásul nagyobb tétek is vannak.
Aztán később, a technika fejlődésével együtt egyszerűbb lett, előtérbe került az online szerencsejáték. Aztán a bevételeim növekedésével a kaszinókban való játék is közelebb került hozzám.
Az első kaszinózásra emlékszem. Akkoriban a tennivalóim és a munkám mindig szinte teljesen betöltötték a napjaimat. Amikor viszont maradt szabadidőm, mindig teljesen rosszul lettem lelkileg, nem tudtam mit kezdeni magammal.
Az egyik hónapban nagyon sok szabadidőm volt a munka mellett. Akkor heti 2-3 alkalommal elkezdtem bemenni a kaszinóba hazafelé menet. Ittam valamit, játszottam, és nyertem is több alkalommal. Akkor viszont még úgymond „okosban” játszottam, vagyis időben „kiszálltam” mindig, képes voltam abbahagyni a játékot.
Mi volt az, amiért újra rendszeres lett mindennapjaidban a szerencsejáték?
Egyszerűen élvezetet okozott a játék. Stimulált és beszippantott. Már gyerekként is. Egy órát játszhattunk a testvéreimmel általában számítógéppel, de 3 órán át játszottunk, ha a szüleink nem voltak otthon.
Bánatomban is játszottam, önmagam jutalmazásaként is a játékhoz fordultam.
Jó érzéseket adott, amikor ötezer forintból tízezret nyertem egyetemistaként, akkor azt gondoltam, ez egy még jobb nap, mint a játék nélkül volt. Aztán amikor nullára jöttem ki, vagy mínuszba, nyilván akkor nem.
Valószínűleg játék közben elér egy belefeledkezős, eufórikus állapot, legyen az éppen egy nyerő vagy vesztő széria. Beszippant, és akkor az ember nem magát vizsgálja, hogy mit érez, csak „tolja” és csinálja, játszik, és nem analizál, elrepül az az idő. Csak pillanatok maradnak meg: a gép mutat egy összeget, és elgondolkodok, hogyan tovább? Rakjak még tétet, vagy ki kellene szállni és „stop”-ot csinálni?
Mik azok a „stop”-ok?
Abbahagyni aznapra a játékot. Sokszor kiszálltam kicsi veszteséggel, nullával, néha plusz egyenleggel az aznapra vonatkozóan. Ezt valószínű azért voltam képes megtenni néha, mert a neveltetésemből fakadóan alapvetően felelősségteljes, önkontrollos, normákat és szabályokat követő ember vagyok, és a kialakult játékszenvedélyem ezzel szöges ellentétben áll. Keveredett ez a két dolog, rengeteg nehéz pillanatot, rossz érzést, vívódást, szégyent és bűntudatot okozott játék előtt és utána is, mert összességében persze mínuszokkal jellemezhető a szerencsejátékos időszakom.
Anyagilag nagy volt a veszteség? Volt olyan, hogy nehézséget okozott a mindennapi megélhetés, mert eljátszottad?
Nagy. Az jelentősnek mondható, hogy a bevételeim 40-60% -át elveszítettem havonta.
Az előbb említett, alapból bennem élő önkontrollnak köszönhetően azonban egy kezemen meg tudom számolni, amikor újra kellett tervezni a költségvetést, gondolkodni, hogy hogyan lesz a holnap. Összeszámolni az aprót, hogy elegendő-e a vonatra. Most megmosolyogtat, de átélni nem volt buli, főleg azért, mert közben tudatában voltam, hogy önhibámból történik mindez velem.
Szerintem, ha egyenleget készítenék a szerencsjátékos időszakomról, nagyjából hiányzik egy új autó ára.
Talán van, akinek ez nem hangzik elképesztő összegnek, de annak is nagyon örülnék, ha csak befizettem volna ezt az összeget olyanoknak a számlájára, akiknek tényleg sokat, talán mindent jelentene.
Én pedig úgy élhettem volna, élhetnék, hogy nem lett volna az a rengeteg keserűség, amit a játékszenvedély okozott nekem. Sokszor nem voltam jó lelkiállapotban, idegállapotban, nem úgy viselkedtem a szeretteimmel, ahogyan érdemesnek gondoltam, háttérbe helyeztem őket, ha nekem a játék volt éppen fontos. Szóval nem csak a pénz meg az idő, hanem az átélt dolgok is mondatják velem, függőként nem voltam jó ember.
Hogyan jött el a „mélypont”?
Arra, hogy baj van, sokkal hamarabb ráéreztem. Nagyon sok cikket olvastam a témában, mert tudtam, hogy ez engem is érint, meg egyszerűen érdekelt az is, mások, hogy vannak ezzel a problémával. Azonban sokkal később jutottam el oda, hogy ezzel kezdeni kell valamit.
Talán akkor lennék pontos az érzéseimmel kapcsolatban, hogy ha úgy fogalmaznék, hogy én nem is a szerencsejátékkal akartam valamit kezdeni, hanem azzal az állapottal, ami velem volt. Dühös voltam magamra, mindenkire, az egész világra, nagyon nem érzeztem jól magam. Ezzel akartam kezdeni valamit, és persze nyilván tudtam, hogy a probléma gyökerét a szerencsejáték szenvedélyem jelenti.
Próbáltam sokszor magamtól leállni a játékkal. Volt, hogy több mint egy évig sikerült nem játszanom, de végül mindegyik egyéni leállási kísérletem előbb vagy utóbb kudarcot vallott.
A csalódások után, amikor már tizedszer próbáltam magamnak megígérve leállni, és nem jött össze, iszonyatosan rosszul éreztem magam. Akkor megőrültem ettől az egésztől, a bűntudattól.
Akkoriban nagyjából hetente kétszer-háromszor jártam kaszinóba. Egyszer nem tudtam abbahagyni, volt egy kontrollvesztéses este, és nagy mínusszal jöttem ki a kaszinóból. Ez utoljára megint egy nagy pofon volt, egy kudarc, egy visszaesés, iszonyú rosszul éreztem magam, amikor végre beláttam, egyedül nem megy, segítséget kell kérnem,
Akkor fordultam segítségért.
Az egyik legfontosabb lépés az, hogy elfogadjuk a segítségnyújtás fontosságát és megengedjük magunknak, hogy támogatást kérjünk. A segítségkérés nem jelenti a gyengeséget, hanem az erőt és a bátorságot, hogy változtassunk és javítsunk az életünkön.
A következő részben Péter mesél arról az útról, amit a függősége elhagyása óta járt be.
(Folytatás következik.)